Poszttraumás stressz és poszttraumás növekedés

A leggyakoribb válasz veszélyhelyzetben, stressz esetén a szorongás. Normál esetben ez a fenyegetés megszűnésével egyidejűleg enyhül, vannak azonban olyan stresszorok, olyan történések, melyek meghaladják az egyén megküzdőképességét (pl. természeti katasztrófák; balesetek; nemi erőszak). Ilyenkor az illető „beleragad” a szorongásos állapotba, ami poszttraumás stresszzavarhoz vezethet.

Hogyan ismerhető fel a poszttraumás stresszzavar? Az egyén teljesen elszakad a mindennapi élet realitásától, érzéketlen lesz a világ dolgaira, sok esetben nem vesz tudomást családjáról, barátairól sem. Úgy is megfogalmazhatjuk, hogy teljesen „befelé fordul”, miközben újra és újra átéli a traumát: rendszeresen álmodik róla; éber állapotban pedig emlékbetörései (flashback) vannak, amiket ugyanolyan intenzitással él meg, mintha újra ott lenne a helyszínen. Ezek a tünetek álmatlansághoz, koncentrációs zavarokhoz, feszültséghez vezethetnek, jelentősen rontva az illető életminőségét.

Természeti katasztrófát, balesetet átélőknél megjelenhet a fentieken kívül a túlélők bűntudata – nem hagyja őket nyugodni a gondolat, hogy nekik sem lett volna joguk életben maradni, ha mások életüket vesztették az esemény során.

Az emberek által okozott traumák (pl. terrortámadás; nemi erőszak; háború) azért is különösen fájdalmasak, mert megrengetik az emberekbe vetett alapvető hitet és bizalmat, ami után már nincs mibe kapaszkodni.

A poszttraumás stresszzavar jelentkezhet közvetlenül a szerencsétlenség után is, de sok esetben csak hetekkel, hónapokkal később váltja ki egy akár kisebb stresszes esemény. 

A poszttraumás stresszel való sikeres megküzdést segítheti többek között a társas támogatás, különböző relaxációs technikák, mozgás, naplóírás, terápia. 

Amennyiben az egyénnek sikerül megküzdenie a traumatikus esemény okozta stresszel, pozitív lélektani változásokat is tapasztalhat – ezt nevezzük poszttraumás növekedésnek. Ilyenkor jellemző lesz, hogy az illető jobban megbecsüli az életet, több értékes társas kapcsolatot alakít ki, megváltoznak a prioritásai. Erre az állapotra ugyanúgy jellemző, hogy a traumán való rágódás előzi meg, azonban ez végül pozitív irányú átértékeléshez vezet. Nem az esemény elfojtásáról van tehát szó, hanem adaptív megküzdésről!

A poszttraumás növekedés hatására az egyén sokkal ellenállóbbá válhat az újabb megrázkódtatásokkal szemben; képes új célokat kitűzni, jövőjét újratervezni.

Összefoglalva tehát poszttraumás növekedés esetén nő az egyén önértékelése; javulhatnak interperszonális kapcsolatai és egy általánosságban pozitívabb életszemlélet alakulhat ki.

Többek között az általános optimizmus, a pszichés rugalmasság, a nyitottság és a társas támogatás megléte elősegíthetik a poszttraumás növekedést.

Az alkoholizmus pszichológiája

Az addiktológia az a tudományág, amely a szenvedélybetegségekkel, függőségekkel foglalkozik. Addikciók alatt azokat a viselkedésformákat értjük, melyek fölött az illető nem tud kontrollt gyakorolni, és még abban az esetben is újra és újra végrehajtja a káros viselkedéseket, ha azok saját magára vagy a környezetére nézve káros következményekkel járnak. Tehát a szenvedély és a szenvedélybetegség közötti határt a káros jelleg jelenti. Ha az adott viselkedés a személy munkahelyi, iskolai, szociális, egészségi állapotára káros hatást gyakorol, vagyis a viselkedés már a normál életvitelt, funkcionálást rontja, szenvedélybetegségről beszélünk.

Az addikciók között megkülönböztethetünk kémiai és viselkedési addikciókat. A kémiai addikció (más néven pszichoaktív szer dependencia) magába foglalja többek között az alkoholt, opiátokat, nyugtatókat, kokaint, stimulánsokat, hallucinogéneket, nikotint. Viselkedési addikció pedig pl. a játékszenvedély, az evészavarok, az okostelefon / számítógép függés.

A KSH 2018-ban kiadott jelentése hazánkban a férfi lakosság körében 380.000 főre, nők körében 60.000 főre becsüli a „nagyivók” számát, azonban az addiktológusok szerint nagyjából 800.000 fő számít alkoholistának. További statisztikák alapján a lakosság 40%-a absztinens, 35%-a alacsony kockázatú alkohol fogyasztó, 20%-a magas kockázatú alkohol fogyasztó, 5% pedig szerrel való káros visszaélő, melynek következménye a dependencia.

Az alkoholfogyasztás férfiak körében való nagyobb társadalmi elfogadottsága miatt az erősebbik nem tagjai „hivatalosan is” könnyebben válhatnak alkoholistává az adott családban, mint a gyengébbik nem képviselői.

Családon belül a nemek közötti ellentétek, a kölcsönös függés, a tudatos-tudatalatti játszmák mind kiváltó okai lehetnek az alkoholizmusnak.

Nagyon fontos azt tudatosítani, hogy az alkoholizmus a tudomány mai állása szerint gyógyíthatatlan, krónikus, progresszív és halálos betegség! A kezelések célja a teljes absztinencia elérése, ami csak akkor valósulhat meg, ha az illető belátja és elfogadja saját betegségét, és segítséget kér.

Mint fentebb is volt róla szó, az alkoholizmus hátterében gyakran áll családi, párkapcsolati konfliktus, diszfunkcionális működés. Ennek értelmében érdemes ilyenkor a családot, mint rendszert is górcső alá venni és „kezelni”. Fontos tudatosítani, hogy amennyiben a rendszer egyik eleme változik, úgy változik az egész is, azaz az alkoholbeteg terápiája törvényszerűleg ki fog hatni a többi családtagra / a párkapcsolatra is, így fontos az ő bevonásuk, terápiájuk is.

Ki számít alkoholistának? Néhány jellemző, amik már súlyos alkoholbetegségre utalnak:

• tudatos szerfogyasztás
  
• az ivás elsődlegessé válása
  
• gyakorivá váló emlékezetkiesések
  
• ismétlődő ittas vezetés
  
• ürüggyel alátámasztott ivások
  
• titkolt vagy egyedül ivás, az ital dugdosása
  
• családi, baráti, munkahelyi problémák, megbízhatatlanság
  
• többnapos ivászatok
  
• megjelenik a reggeli ivás, vagy nyugtató, antidepresszáns szedése
  

Az alkoholisták ivási szokásaik alapján 3 különböző típusba sorolhatók.

(1) Szinten tartó alkoholista: ők azok, akik rendszeresen, minden nap isznak, az alkohol folyamatosan jelen van mindennapjaikban. Ezt a típust a legnehezebb felismerni külső szemlélőként, éppen ezért az egyik legveszélyesebb is. Többnyire akkor válik gyanússá, amikor nem jut alkoholhoz, és megjelennek a hiánytünetek – rosszkedv, ingerlékenység, feszültség, agresszió.

(2) Kontrollvesztő alkoholista: jellemzően nem isznak minden nap, ugyanakkor amikor igen, akkor a teljes lerészegedésig, képszakadásig, emlékezetkiesésig. Viselkedésük feltűnő, így a külső környezet sokkal hamarabb felismeri a problémát. Ők általában a „született alkoholisták”, azaz akiknek egyedi genetikai, szociális, mentális és érzelmi háttere biztos alapot ad az alkoholfüggőség kialakulásához.

(3) Általános alkoholbeteg: az első két típus keveréke. Ők folyamatosan szinten tartanak, ezáltal magas toleranciával bírnak, de sokszor elveszítik a kontrollt.

Az alkoholizmus progresszív betegség: az idő előrehaladtával egyre csak romlik, így fontos a mielőbbi segítségkérés saját magunk / családtagunk számára!

Néhány addiktológiai ellátóhely:

http://nygy-opai.hu/altalanos-informaciok/betegellatas/osztalyok/80-addiktologiai-osztaly

http://www.emberbarat.hu/index.php

http://www.leoamici.hu/bemutatkozas

http://www.indit.hu/intezmenyeink/merfoldko-egyesulet-rehabilitacios-otthon/

http://www.kekkereszt.org/

https://bethania.hu/

http://baptistasegely.s16.webtar.hu/intezmenyeink/szenvedelybetegek-lakootthona-ferfi-debrecen

https://www.hazipatika.com/psziche/drog_abc/szenvedelybetegek_lakootthonai

http://www.revkecskemet.hu/

https://meskomercedesz.com/miben-segithetek/

Szexuálpszichológia – Merevedési zavarok

Tabu téma...ugyanakkor rendkívül sokrétű, és sok férfit érintő téma, így érdemes bepillantást nyerni a merevedési zavar, azaz szaknyelven erektilis diszfunkció pszichológiájába!

A könnyebb megértés érdekében kezdjük azzal, hogy szexuális együttlét esetén 5 szakaszt különítünk el: (1) vágy és szexuális irányulás szakasza; (2) szexuális izgalomba kerülés szakasza; (3) plato szakasz; (4) orgazmus; (5) ellazulás, elernyedés szakasza. Ezek közül a harmadikat, azaz a plato szakaszt érdemes kicsit bővebben kifejteni, mivel ehhez a szakaszhoz köthető a férfiak merevedési zavarainak nagy része. A „plato” tetőt, magas szintet jelent; szexuális együttlét során kisebb hullámzásokkal folyamatosan fennálló kellemes, izgalmi szakasz. A merevedés a második szakasztól kezdve normál esetben végig fennmarad, zavar esetén azonban a plato szakaszban megszűnik vagy már nem elégséges.

A merevedési zavarnak számos oka lehet, azonban két nagy kategóriára oszthatjuk: pszichés és organikus okokra. A legtöbbször nem önálló betegség, hanem következmény: többnyire szív- és érrendszeri betegségekhez vagy anyagcsere betegségekhez társul. További rizikófaktorok az életkor, különböző gyógyszerek (pl. vérnyomáscsökkentő, antidepresszáns), az alkoholfogyasztás, az elhízás; lelki tényezői pedig a depresszió, stressz, szorongás, önkép zavar és végül, de nem utolsó sorban a párkapcsolati problémák.

Hogyan lehet kideríteni, mi okozza a zavart? Természetesen kivizsgálással, de általánosságban elmondható, hogy a pszichés eredetű merevedési zavar hirtelen alakul ki, helyzettől függ, fiatalabb életkorban is jellemző, gyakran áll mögötte párkapcsolati probléma, illetve orgazmus és ejakuláció zavar is gyakran kíséri. Az egyén ilyenkor képes azonban a reggeli merevedésre. Ezzel szemben az organikus eredetű merevedési zavar általában fokozatosan alakul ki, jó párkapcsolat mellett is; a probléma állandó, nincs reggeli merevedés sem; továbbá idősebb életkorban jellemző, rizikóbetegséghez társulva.

A merevedési zavar kivizsgálása során érdemes előbb kizárni az organikus eredetű problémákat! Ez tartalmaz egyrészt fizikai vizsgálatot (külső genitáliák vizsgálata, prosztatavizsgálat), másrészt ultrahangot (szerkezetbeli eltérés, keringési zavar a pénisz belsejében) és vérvizsgálatot (hormonvizsgálatot) is. Ezt követheti a neurológiai, majd a pszichológiaivizsgálat.

Kezelését tekintve manapság már számos lehetőség áll rendelkezésre: szájon át szedhető gyógyszerek, hímvesszőbe adott injekció, artéria-helyreállító műtét, protézis-beültetés. Amennyiben az organikus eredetű ok(ok) kizárásra kerültek, megfontolandó a párterápia lehetősége!

Nézzük akkor a merevedési zavar pszichológiai hátterét!

Mindkét nemmel kapcsolatban beszélhetünk impotenciáról, azonban férfiak és nők számára mást jelent. A férfiak számára az aktus produktum, a sikeres produktum pedig a teljesítmény, amire lehetőleg minden alkalommal képesnek kell lenni – akár kötődik érzelmileg, akár nem. A férfiak számára tehát a szexuális teljesítmény kudarca jelenti az impotenciát. Ezzel szemben a nők esetleges meddőségüket élik meg impotenciaként, mivel önértékelésük teljesítménymutatója nem a sikeres szexuális cselekvés, hanem a terhesség és a szülés.

Házon belüli vs. házon kívüli impotencia

Minden férfi szeretné azt hinni, hogy ő jó, többnyire szívesen fogadja a férfiasságára vonatkozó dícséreteket. Az olyan házasságokban azonban, ahol a feleség nemcsak örömet nem mutat, de hárítja is a szexet, gyakran maga készteti férjét önbecsülésének házon kívüli megszerzésére. Ezt nevezhetjük „házon belüli” impotenciának. Amennyiben házasságon kívüli kapcsolatban a nő (a szerető) meg akarja kaparintani a férfit, nem ritka, hogy színleli az orgazmust, hogy a férfi vágyott önbecsülését visszaadja („orgazmus dicsősége”, mint ajándék / eszköz). Ebben az esetben a megcsalás mint én-erősítés jelenik meg.

Vannak azonban férfiak, akik akkor is igénylik a „házon kívüli” szexualitást, ha amúgy harmonikus és kielégítő a kapcsolatuk a párjukkal („szerezz meg minden nőt!”) - ennek is megvannak természetesen a maga pszichológiai okai. Az ebbe a kategóriába tartozó férfiak többnyire férfiatlannak tartják a hűséget, de lelkiismeretük, bűntudatuk miatt gyakoriak a félrelépések alkalmával a merevedési zavarok, korai megömlések. Ezért ezt „házon kívüli” impotenciának nevezzük, és ebben az esetben a zavartalan otthoni nemi élet szolgálja az én-erősítést.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy amennyiben fennáll a merevedési zavar problémája, először az organikus okokat célszerű kizárni, ezt követően pedig következhet a lelki okok feltárása! Ha a nem megfelelő párkapcsolati dinamika áll a háttérben, esetleg, ha megfelelő a kapcsolat, de mégis „házon kívül” keresi az illető a boldogságot, érdemes fontolóra venni a párterápiát, valamint egyéni, önismeretet fejlesztő konzultációkon részt venni. Ha sikerül megérteni, milyen (torzult) séma áll a működésmód mögött (akár a férj hűtlenségéről, akár a feleség elutasító magatartásáról van szó), sikerülhet változtatni is rajta!

Környezetpszichológia – avagy a környezet hatása az emberre

Manapság sok szó esik róla, hogy az ember milyen hatással van a környezetre, a természetre, arról azonban kevesebbet beszélünk, milyen hatással van ránk a természetes és épített környezetünk.

A stressz kapcsán már volt szó róla, hogy számos stresszorral találkozunk minden nap, hiszen enélkül nincs élet. Ezeken belül beszélhetünk a környezeti stresszről, amit akkor élünk meg, amikor a környezeti feltételek nem optimálisak, és nem tudunk tenni ellenük. A környezeti stressz az immunrendszert is érinti, kardiovaszkuláris zavarokat okozhat, gyulladásos reakciókat idézhet elő. Ugyanakkor nem minden stresszor hatása egyforma: vannak olyanok, melyek inkább fizikai, míg mások elsősorban pszichés hatásokat gyakorolnak. A stresszorokat aszerint is megkülönböztetjük, hogy akutak, tehát időlegesen fennállók, vagy pedig hosszú távon jelen vannak, azaz krónikusak. A környezeti stresszorokra adott reakciónk is lehet az „üss vagy fuss”, mely lényegében azt takarja, hogy a stresszhelyzettel szembesülve a vészhelyzet kihat a fiziológiás rendszerre, fokozott vérnyomást, magasabb vércukor szintet, az izmok feszülését, verejtékezést eredményezve. Mi történik tehát, ha ez elhúzódik, krónikussá válik? Szív- és érrendszeri betegség, magas vérnyomás; cukorbetegség; szorongás léphet fel.

Mik a főbb környezeti stresszorok?

(1) Zaj: nem kontrollálható, nem bejósolható, tartós zaj mellett az egyén irritálttá, dühössé válik; bizonyítottan fiziológiás stresszt okoz (a fentebb már említett tünetekkel). Emellett pszichés következményei a csökkent figyelem és koncentráció, az alacsonyabb memória teljesítmény, a kisebb motiváció. Jellemző a zaj áthúzódó hatása, azaz már nem zajos környezetben is érvényesülnek ezek a nem kívánatos hatások. Kutatások megállapították többek között, hogy reptér melletti iskolában tanuló gyerekeknek magasabb a stresszhormon szintje, illetve, hogy a zajos munkahelyen dolgozóknak magasabb a vérnyomása.

(2) Zsúfoltság: pszichológiai értelemben annak az észlelete, hogy az adott helyen magasabb a jelenlévők száma, mint amennyi optimális lenne. A zsúfoltság megélését természetesen befolyásolja a kultúra, a nem és az életkor is. A zsúfoltság megjelenhet lakóhelyen belül is, krónikus stresszt válthat ki, a gyermeki jóllét csökkenhet, az iskolai előmenetel nehezítetté válik, viselkedési problémákat, gyengébb immunrendszert idézhet elő.

(3) Lakhatási minőség: azok, akik zajban, rossz körülmények között élnek, magasabb stressznek vannak kitéve – szocioökonómiai státusztól, kortól és nemtől függetlenül. Gyakoribbak náluk a szorongásos tünetek, a mentális egészség zavarai, a depresszió. Egy kutatásban azt találták, hogy a rossz körülmények között felnövő gyerekek később gyengébb érzelmi és viselkedéses funkciókat, gyengébb kognitív képességeket mutattak.

(4) Lakókörnyék minősége: ide sorolható többek között a hatóságok jelenléte, kereskedelmi szolgáltatások, forgalom utazási lehetőségek, oktatás, egészségügy, zsúfoltság, toxikus körülmények stb. Ez esetben is elmondható, hogy a jobb körülmények közé költözés javítja a mentális egészséget, szubjektív jóllétet.

(5) Közlekedés, forgalom: a forgalom okozta stressz csökkentheti az egyén munkahelyi feladatok iránti motivációit, valamint negatívan hathat ki a családtagokkal folytatott interakciókra is. Azaz a dugóban tapasztalt negatív hatások áthúzódhatnak más helyzetekre is.

Szerencsére nem csak negatívumokról beszélhetünk a környezettel kapcsolatban, hiszen a természetnek számtalan egészségre gyakorolt pozitív hatása van!

(1) Levegőminőség: a fák és a növények megkötik a szennyeződéseket, melegben árnyékot nyújtanak. Ezen kívül azonban olyan anyagot is kibocsátanak, amelyet belélegezve pozitívan hatnak mentális egészségünkre.

(2) Fizikai aktivitás lehetősége: a természetben való séta, biciklizés kevésbé kimerítő, valamint lelkileg sokkal nagyobb feltöltődést eredményez, mint ha ugyanezt betonon végezzük. Megfigyelések szerint a szabadban játszó gyerekek sokkal kreatívabbak, többet explorálnak.

(3) Társas kohézió lehetősége: az olyan természetes közegek, mint a parkok, zöld területek, jó lehetőséget teremtenek a társas kapcsolatok, a kohézió kialakítására.

(4) Stresszcsökkentés: a természetes hangok, látványok nyugtatóan hatnak ránk, csökkentik a mentális és fizikai feszültséget. Már csupán az is, ha ablakból, képeken, videón szemléljük a természetet, pozitívan hathat!

Mi tehát a tanulság? A környezeti ártalmakat, stresszt igyekezzünk minél inkább kivédeni, változtatni rajta, hatékonyan megküzdeni vele. Tanuljunk meg szakembertől relaxálni (pl. autogén tréning; progresszív relaxáció); illetve alkalmazzunk légzéskontrollt a feszültség csökkentésére (pl. forgalmi dugóban ülve vagy zsúfolt helyen). Amikor pedig tehetjük, legyünk minél többet a gyógyító természetben: mozogjunk, olvassunk, tanuljunk egy parkban vagy erdőben; üljünk ki egy vízpartra pihenni, túrázzunk a hegyekben. Ezek olyan tevékenységek, melyeket szinte ingyen vethetünk be a stressz csökkentésére, viszont annál hatékonyabbak! Fontos azonban, hogy az adott helyen, legyen az egy park, vízpart vagy erdő, biztonságban érezzük magunkat, ez ugyanis elengedhetetlen ahhoz, hogy ki tudja fejteni restoratív hatását a környezet. Válasszunk tehát olyat, ami harmonizál személyiségünkkel, semmit sem kell erőltetni.

Gyász és gyászfeldolgozás

Sajnos előbb-utóbb kivétel nélkül mindannyian megtapasztaljuk a gyász fájdalmát, így fontos beszélni róla.

Definíciója szerint „a gyász az a folyamat, amelynek során a gyászoló átdolgozza a veszteséget, hogy képes legyen integrálni az új realitást az életébe és képes legyen folytatni életét az elhunyt nélkül.” Tehát a folyamat során átdolgozás és elfogadás történik, azonban a gyász mindig egyéni reakcióformákat mutat! Nincsen „jó gyász” és „rossz gyász”, mindenki a maga módján küzd meg a folyamattal, amely többé-kevésbé hasonló szakaszokból áll. Általában a sokk-tudatosulás-elfogadás hármas felosztást, vagy az elutasítás-düh-alkudozás-depresszió-belenyugvás ötös felosztást említi a szakirodalom. A valódi lényeg azonban mindig a középső szakasz, a hiány realitásával való szembesülés és az azzal való megküzdés! Természetesen a szakaszok között vannak átfedések, illetve oda-vissza mozgás jellemző – vannak jobb, majd újra nehezebb időszakok.

Mikor érdemes szakemberhez fordulni? Nagy általánosságban akkor, ha a gyászoló úgy érzi, segítséggel könnyebben menne az átdolgozás, elfogadás folyamata – ártani semmiképpen sem árt a szakértő segítség! Mikor kell szakemberhez fordulni? Úgynevezett komplikált gyász esetén már mindenképpen fontos a segítség igénybevétele, preventív jelleggel is.

A komplikált gyász többféle módon nyilvánulhat meg, melyeket az alábbiakban igyekszem röviden összefoglalni. Először is időtartam alapján a krónikus vagy a késleltetett gyász tartozik ide. Krónikus gyász általában akkor fordulhat elő, ha a gyászolónak nagyon szoros, dependens kapcsolata volt az elhunyttal, ilyenkor gyakori a társas beszűkülés, illetve az ún. „mumifikáció” (azaz pl. az elhunyt szobájának érintetlenül hagyása; megterítés az asztalnál az elhunytnak stb.). Késleltetett gyászról akkor beszélünk, amikor a tipikus gyászreakciók gátoltak – többnyire akkor fordul elő, ha a kapcsolat az elhunyttal ambivalens volt, esetleg a gyászoló a saját fájdalma megélése helyett másokat támogat. Intenzitás alapján bagatellizációról akkor beszélhetünk, ha az első reakció pl. a megkönnyebbülés vagy, ha egyáltalán nincs szomorúság a gyászolóban. Ilyenkor az illető kerüli, hárítja a veszteséggel kapcsolatos helyzeteket; életvitele a szokásos módon folytatódik, sőt, akár még fokozódhat is az aktivitása. Ennek ellentéte a hipertrofikus gyász, mely jellemzően hirtelen halál esetén tapasztalható, amire a gyászoló nem volt felkészülve. Ezesetben a gyász kezdeti tünetei a szokásosnál intenzívebben jelennek meg. Szintén figyelmet igényel, amikor a gyász tünetei torzultan jelennek meg, azaz különböző testi és pszichés betegségek formájában (pl. szív- és érrendszeri betegségek; addikciók; disszociatív állapotok; pánik- vagy kényszerbetegség).

Összességében a komplikált gyász nagyon hasonló tüneteket mutat a major depresszív epizóddal, fontos azonban a kettőt elkülöníteni, mely klinikai szakpszichológus hatáskörébe tartozó feladat.

Van néhány olyan tényező, amely hajlamosíthatja az egyént a komplikált gyászra: a veszteség váratlansága és/vagy erőszakossága; dependens vagy ambivalens kapcsolat az elhunyttal; korábbi traumák, veszteségek megléte; társas támogatás hiánya; rossz testi-lelki egészség. Tehát különösen fontos odafigyelni a gyermeküket elvesztő szülőkre, az idős özvegyekre, illetve azon esetekben, amikor erőszakos halál vagy öngyilkosság történt. Ilyenkor már prevenciós jelleggel megelőzhető a komplikált gyász kialakulása, így érdemes minél előbb segítséget kérni!

Hogyan élik meg a gyermekek a gyászt? A gyermekek a fájdalmat, veszteséget ugyanúgy átélik, azonban a gyász megjelenési formája, a gyászra adott reakció más lehet. Náluk különösen jellemző a változékonyság a szakaszokban: egyszer úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, utána pedig megélik a fájdalmat, szomorúak, dühösek. Azonban nem tudnak hosszú távon szenvedést okozó állapotban maradni, ezt ne „várjuk” tőlük.

Bizonyos kor alatt a gyermekek kevésbé fejezik még ki az érzéseiket, azonban ettől függetlenül ugyanúgy szükségük van a gyászról való beszélgetésre. Akinek van gyereke, biztosan tudja, hogy már a beszéd megjelenése előtt is, azaz pre-verbális korban, milyen veszteséget tudnak megélni pl. kedvenc alvókájuk elvesztése esetén; később pedig egy esetleges óvónéni váltás, ovis barát elköltözése is komoly veszteségként hathat. Általában probléma ezekből akkor származik, ha a gyerek életében egyszerre több veszteség jelenik meg. A legfontosabb a gyermekek számára ilyenkor a környezet stabilitása, a napi rutinjuk megtartása, ugyanis ez adja számukra a biztonságérzetet!

Egy 3-6 éves gyermek számára még nem visszafordíthatatlan a halál, számukra még elképzelhető, hogy valaki csak „kicsit hal meg” vagy csak átmenetileg, illetve az álommal, elutazással azonosítják. Ebben a korban óvatosan kell bánni az olyan szépítésekkel, mint pl. „Nagymama elaludt, és többet nem kel fel.”, mert könnyen fog halálként gondolni az elalvásra ezután. A kisiskolások általában már értik a halál tényét, képesek élőt és holtat elkülöníteni, azonban könnyebb még számukra, ha a halált kivetítik egy személyre – pl. a kaszás. 10 éves kor körül a gyerekek már tudják, hogy a halál a testi működés végleges és visszafordíthatatlan megszűnése; majd kamaszkorban a halálról való felfogásuk, gondolkodásuk már megegyzik a felnőttekével.

Összefoglalva elmondható, hogy a gyermekeket nem kell (nem is lehet) megvédeni a gyásztól, hanem segíteni kell őket, hogy adott életkoruknak, értelmi szintjüknek megfelelően megértsék, és megküzdjenek a veszteséggel. Fontos tehát beszélni a gyerekkel a gyászról, a halálról! A szülő saját viselkedése minta számukra az érzelmek kifejezésében, a gyász megélésében, így az adaptív szülői modell a legnagyobb segítség a gyereknek.

Végül néhány tanács, hogyan beszélgessünk gyermekünkkel a halálról és a gyászról:

• Ne gondoljuk, hogy ezt valaki másnak kellene megtennie, aki tőlünk képzettebb vagy ügyesebb! A gyerekeknek a hozzájuk közelállókban van elsősorban bizalmuk, nem pedig szakemberekben.
  
• Nincs konkrét recept, sem speciális technika, amivel garantáltan eredményesek lehetnénk.
  
• Ne várjunk egy mindent elsöprő nagy beszélgetésre, kezdjük el apró lépésekben!
  
• Legyünk őszinték, de szeretettel teljesek!
  
• A gyermek nyelvén, számára érthetően beszéljünk, használjunk nagyon egyszerű szavakat, rövid magyarázatokat!
  
• Legyünk nyitottak a gyermek kérdéseire, és bátorítsuk is őket kérdések feltevésére!
  
• Ne ragaszkodjunk elképzelt mondanivalónkhoz, arra válaszoljunk, amire a gyermek valóban kíváncsi!
  
• Legyünk tekintettel a gyermek befogadó kapacitására! Egy kisgyerek egyszerre kevés új információt képes feldolgozni.
  
• Jelezzük, hogy az érzelmek kifejezése, legyen az sírás, szomorúság vagy akár düh, normális!
  
• Kisebb gyermekeknél használhatunk a természetből vett hasonlatokat, példákat: kisebb állatok halálát, növények pusztulását véve alapul. 
  
• Merjük bevallani, ha valamiben mi magunk sem vagyunk biztosak - legyünk hitelesek!
  
• Nem csak az számít, mit mondunk el, hanem az is, hogy hogyan. A legfontosabb, hogy a gyermek szeretetet és biztonságot érezzen a beszélgetés során.
  

Okostelefon, internet és közösségi média függés

Az okostelefon, internet és közösségi média függőség a viselkedési addikciók csoportjába tartozik. A viselkedési addikció jelentése: függés egy viselkedési mintázattól, amely uralja az egyén életét, és negatívan hat testi-lelki állapotára, valamint interperszonális kapcsolataira. Tulajdonképpen egy megszokott, mindennapi tevékenység túlzott vagy kóros megnyilvánulásáról van szó, melynek célja az örömszerzés, illetve a szorongás- és feszültségoldás. Főbb tünetei a szaliencia (azaz kiemelkedő szerep az egyén életében), tolerancia (egyre intenzívebb használat), megvonási tünetek, valamint a konfliktusok (iskolai és munkahelyi feladatok elhanyagolása). Amennyiben ezeket tapasztaljuk, érdemes szakember segítségét kérni!

Miért alakul ki az okostelefon függőség? Egyrészt veszélyeztetettebbek azok, akik gyerekkorukban nem kaptak elég figyelmet, törődést, illetve azok, akiket túlféltettek. Másrészt okozhatják családból tanult minták, genetikai és neurobiológiai okok, illetve internetfüggőségnél gyakori, hogy az egyén magányos, szociálisan inaktív, izolált, esetleg hangulatzavarral, depresszióval küzd. További rizikófaktorok az unalomra való hajlam, az élményszerzés iránti fokozott igény és a kényszeresség. Védőfaktor lehet viszont az önkontroll, önbecsülés és reziliencia képessége.

Amikor okostelefon függőségről beszélünk, akkor alapvetően három aspektusát különböztethetjük meg, hiszen az okostelefonnak is több funkciója van: (1) játékoktól való függés; (2) internetfüggőség; (3) mobiltelefon funkcióitól való függés (pl. telefonálás). Természetesen a témához kapcsolódóan új fogalmak is születtek már: a „nomofóbia” (= No Mobile Phone Phobia) azt jelenti, hogy az illető szorongást, feszültséget él át, ha nincs nála a készüléke; a „FoMo” (= Fear of missing out) egy közösségimédia-használattal összefüggésben azonosított jelenség, mely azt takarja, hogy az illető semmiről sem akar lemaradni, egyfolytában csekkolja telefonját, közösségi média felületeit; a „Smombie” pedig nemes egyszerűséggel smartphone zombie-t jelent.

A legnagyobb problémák az okostelefon függőséggel kapcsolatban, hogy a megosztják a figyelmet, amely mind a szociális kapcsolatokra, mind a fizikai épségre káros lehet; illetve információs túlterheltséget okoznak, melynek következménye a befogadóképesség és a tanulási képesség csökkenése. A túlzásba vitt gyerekkori okostelefon használat negatívan hat a gyerekek idegrendszeri fejlődésére, kreativitására, társas kapcsolataira; elhízáshoz és krónikus álmatlansághoz vezethet.

Magyarországi gyerekek körében végzett kutatás alapján megállapítható, hogy a gyerekek átlagosan 10-12 éves korukban kapják első (okos)telefonjukat, többnyire a szülői biztonságérzet erősítése miatt.

Szintén kutatások eredményeiből tudjuk, hogy Magyarországon a top 10 alkalmazás sorrendben a következő: Facebook, Messenger, Youtube, Instagram, Viber, Skype, Tinder, Pinterest, Snapchat és WhatsApp.

Munkahelyi stressz és kiégés

Korábbi bejegyzésben már volt szó róla, hogy a stressz mindennapjaink része, azonban, ha krónikussá válik, komoly egészségügyi kockázatot jelenthet, így érdemes foglalkozni vele!

A felnőtt lakosság körében a munkahelyi stressz az élmezőnyben szerepel, hiszen időnk jelentős részét munkával töltjük.

De milyen stresszorok érnek minket a munkahelyünkön? Először is beszélhetünk ún. feladatokhoz kapcsolódó stresszorokról, mint a nem megfelelő mennyiségi és/vagy minőségi terhelés, a kedvezőtlen munkafeltételek (pl. nem megfelelő eszközök), a gyakori változások (pl. technológia terén), a túlóra, a feszített időbeosztás és tarthatatlan határidők, valamint a fáradtság okozta hibázások. Következő kategória maga a munkakörnyezet mint stresszforrás, ideértve a zajt, a nem megfelelő világítást / hőmérsékletet, a zsúfoltságot, a minőségi pihenőidő eltöltésére alkalmas helyiség hiányát, illetve a rossz levegőminőséget is. A munkahelyi szerepek is okozhatnak stresszt: egyéni szinten ide sorolandó a szerep kétértelműség és a szerep konfliktus, a felelősség nem megfelelő mértéke, a karrierfejlődés lehetőségei, a szakmai kompetenciák hiánya; csoportos szinten pedig a társas támogatás hiánya, a rossz munkakapcsolatok, súlyosabb esetben pedig a munkahelyi erőszak. Szervezeti szinten problémát okoz, ha a munkavállaló nem vehet részt az őt érintő döntések alakításában, a nem megfelelő kommunikáció vagy annak teljes hiánya, a vezető személyisége, az ellenőrzési rendszerek igazságtalansága, a nem megfelelő juttatások és elismerések, illetve a nem egyértelmű elvárások. Összefoglalva elmondható, hogy kutatások alapján a legfőbb munkahelyi stresszorok a túl- és alulterheltség, az időhiány, az elismerés hiánya, az alacsony kontroll érzete, a képességek kihasználatlansága, illetve a fizikai környezet, amelyben a munkavégzés történik.          

A krónikusan fennálló munkahelyi stressz előbb-utóbb fizikai tüneteket is okoz, ezen kívül depressziót, végső soron kiégést eredményezhet.

A kiégés manapság felkapott fogalom, éppen ezért sokan azt gondolják, csak „divat betegség”, amivel nem kell foglalkozni. Holott épp ellenkezőleg, nagyon is kell, pláne, ha belegondolunk, mennyi időt töltünk munkával.

Elsőként 1974-ben Herbert Freudenberger használta a szakmai irodalomban a „burnout” kifejezést, majd később a fogalom meghatározására több elmélet is született, melyek közül Christina Maslach munkássága kiemelkedő. Egészségügyi dolgozókat vizsgálva kezdte meg kutatásait a témában, és arra jutott, hogy a kiégés leginkább a következő három dimenzió mentén definiálható: (1) érzelmi kimerülés, (2) személytelen bánásmód / deperszonalizáció, (3) személyes hatékonyság csökkenése / teljesítményvesztés.

Az érzelmi kimerülés dimenzió megjelenhet fizikai, érzelmi és mentális szinten egyaránt. Hétköznapi nyelven az emberek általában energiavesztésként, (testi / lelki) krónikus fáradtságként definiálják.

A deperszonalizáció – avagy cinizmus – negatív viszonyulást jelent; a személy képtelen kollégáihoz, klienseihez, betegeihez kapcsolódni, személytelen tárgyként kezeli őket, nem képes az empátiára, a pozitív érzésekre.

A személyes hatékonyság csökkenése az egyén negatív önértékelését tükrözi, azaz csökkent munkahelyi kompetenciát, csökkent teljesítőképességet, motivációt és bevonódást jelent.

A kiégésben érintett személy mind testi, mind érzelmi, viselkedéses és mentális szinten mutathat tüneteket. Testi tünetekterén általánosan jellemző az alvászavar, fáradtság, levertség; érzelmi szinten a szorongás, depresszió, negatív önértékelés; viselkedéses megnyilvánulása lehet az ingerlékenység, a különféle függőségek (pl. alkohol, drog, koffein), az evészavar; mentális tünetei pedig többek között a teljesítőképesség és kompetenciaérzés csökkenése, valamint a figyelemzavar lehetnek.

Összefoglalva tehát elmondható, hogy a kiégés az egyén számára egy olyan komplex, negatív jelenség, mely munkahelyi szerepében diszfunkcionálissá teheti, valamint rányomja bélyegét testi-lelki egészségére – súlyos esetben daganatos és kardiovaszkuláris, valamint pszichés megbetegedésekhez vezethet.

A krónikus stressz és kiégés munkahelyi megnyilvánulásai többek között a gyakori késések, hiányzások, betegszabadságok, a munkahelyről való korai távozás, az egyre hosszabb munkaszünetek, a feladatok hanyagolása, kerülése, végül pedig a pályaelhagyás. Továbbá ide sorolható a csökkent termelékenység, a hibák számának növekedése, valamint a munkahelyi társas kapcsolatok romlása és a fegyelmi problémák is.

Fontos tudni, hogy mik azok a protektív tényezők, amelyek ezt ellensúlyozhatják. Többek között ide tartozik a támogató otthoni és munkahelyi légkör, a harmonikus kollegális viszony; a testi-lelki egészség megőrzése, karbantartása; a sportolás, hobbi űzése. Ezen kívül segítő szakember / pszichológus segítségével a kiégés sikeresen megelőzhető, illetve kezelhető!

Ha szeretné megtudni, mennyiben érinti Önt a stressz és a kiégés, kérem, töltse ki a Kapcsolatfelvételi űrlapot, mely a "Kapcsolat" menüben elérhető!

Stressz és megküzdés

„A stressz a szervezet nem specifikus válasza bármilyen igénybevételre” – mondta Selye János. Kicsit érthetőbben megfogalmazva: stressz megélése esetén az egyén egy olyan helyzettel találja szemben magát, melynek megoldásához nincs megfelelő eszköztára, erőforrása. Ezen kívül a stressz jellemzően befolyásolhatatlan és/vagy bejósolhatatlan, továbbá belső konfliktust okozhat. Röviden és tömören tehát a stressz mindazon ingerek összessége, melyek hosszabb-rövidebb időre kibillentenek bennünket az egyensúlyunkból. Fontos azonban megjegyezni, hogy stressz nélkül nincs élet, a stressz reakciók ugyanis biztosítják fizikai, érzelmi és személyiségbeli fejlődésünket. Az egészségügyi kockázatot NEM az akut stresszválasz okozza (mint amilyen az „üss vagy fuss”), hanem a tartósan fennálló, krónikus stressz, ez ugyanis kimeríti a szervezet erőforrásait: gyengíti az immunrendszert, különböző szív- és érrendszeri megbetegedésekhez, kiégéshez, depresszióhoz vezethet.

Két amerikai pszichiáter, Thomas Holmes és Richard Rahe megalkották az ún. „Életesemény-listát’, szerintük ugyanis az egyén életében bekövetkező bármilyen változás alkalmazkodást igényel, és ezek az események eltérő mértékű stresszt okoznak. A lista pozitív (pl. nyaralás) és negatív (pl. házastárs halála) életeseményeket egyaránt tartalmaz, a mellettük szereplő pontszámok összeadásával pedig felmérhetjük, mennyire stresszes az elmúlt egy évet tekintve az életünk. Egy másik, standardizált kérdőív, az Észlelt Stressz Skála segítségével pedig megbecsülhetjük, mennyiben érint minket a krónikus stressz az elmúlt egy hónap alapján. 

Az, hogy mennyire vagyunk ellenállók, reziliensek a stresszel szemben, teljesen egyéni, és sok tényező befolyásolja (személyes, családi és közösségi tényezők). A reziliencia definíciója úgy foglalható össze, mint a kedvezőtlen helyzetekkel, traumákkal, jelentős stresszforrásokkal szembeni jó alkalmazkodási képesség. Mint ahogyan az is az egyéntől függ, hogy milyen megoldást választ a stresszel való megküzdésre: probléma fókuszút vagy érzelem fókuszút (illetve ezeket együtt). A problémát akkor tudjuk orvosolni, megváltoztatni, ha van ráhatásunk – pl. párkapcsolati konfliktus okozta stressz orvosolható probléma-fókuszú szemlélettel, azonban egy természeti katasztrófa által okozott stressz már kevésbé. Érzelem fókuszú megküzdés például a társas támogatás keresése, rosszabb esetben pedig ide sorolható az is, amikor valaki „alkoholba folytja a bánatát”.

Amennyiben azt érezzük, hogy már túl sok a stressz, nem tudunk vele egyedül megbirkózni, mindenképp vegyük igénybe szakember segítségét, hiszen ahogy már szó volt róla, a huzamosabb ideig fennálló stressz súlyos egészségügyi következményekkel járhat!

Akut stressz esetén (pl. forgalmi dugóban ülve; vagy egy kimerítő munkahelyi megbeszélés után), amikor úgy érezzük mindjárt felrobbanunk, gyorssegély lehet két nagyon egyszerű gyakorlat. Az első a légzésünk kontrollálásán alapul, mégpedig úgy, hogy elképzelünk magunk előtt egy kockát, amelynek 4 oldala mentén fogunk haladni, mindegyik oldalon 4 másodpercig: azaz, (1) 4 másodpercig belélegzünk, (2) 4 másodpercig bent tartjuk a levegőt, (3) 4 másodpercig kifújjuk a levegőt, végül (4) 4 másodperc szünetet tartunk. Ezt ismételjük meg néhányszor, és a feszültségünk érezhetően csökkenni fog!

A másik gyakorlat, az ún. progresszív relaxáció az izmok megfeszítésén alapul. Ideges, stresszes állapotban ugyanis lazítani nagyon nehéz, szinte lehetetlen, mivel ilyenkor az izmaink megfeszülnek. Ha valaki ebben az állapotban esetleg azt találja mondani, hogy „Nyugodj meg!”, attól biztosan nem leszünk nyugodtabbak (sőt!). Ezzel szemben a progresszív relaxáció azt mondja, ne lazulj el, hanem szisztematikusan haladva feszíts rá az izmaidra, amilyen erősen csak tudsz, ez pedig olyan folyamatokat indít el a szervezetben, ami végül segít megnyugodni. Rendszeres gyakorlással már azt is felismerhetjük, amikor kezdődő stresszválaszként elkezdenek megfeszülni az izmaink. Érdemes szakember segítségével megtanulni relaxálni, ez ugyanis nem velünk született képesség, de bárki számára elsajátítható, és utána önállóan is végezhető!

Pszichológus, klinikai szakpszichológus, pszichiáter – ki miben tud segíteni? Ki a "legjobb pszichológus" számomra?

Amikor megfogalmazódik az igény, hogy szükség lenne valakire, aki segít megoldani az elakadásokat, problémákat az életünkben, a legtöbb ember az internetes keresők alapján tájékozódik a lehetőségeket illetően. Könnyű azonban elveszni a segítő szakemberek kompetenciáinak megértése tekintetében, így az alábbiakban ezeket szeretném górcső alá venni.

Kezdjük először is az okleveles pszichológusokkal, ugyanis kizárólag ettől a „szinttől” kezdve nevezheti magát valaki pszichológusnak. Ők azok, akik szakmájukat az 5 éves képzés keretei között sajátították el, emellett pedig különböző módszerspecifikus képzéseket végeztek (pl. autogén tréning; séma konzulens; család- és párterápia képzés; művészetterápia stb.). 

Ki és milyen problémával forduljon pszichológushoz? Tulajdonképpen, ha nagyon le akarjuk egyszerűsíteni, akkor elmondhatjuk, hogy a pszichológus „egészséges” emberekkel foglalkozik, értve ez alatt, hogy az illetőnek nincs mentális betegsége, képes a normál életvitelre, azonban úgy érzi, olyan kisebb-nagyobb elakadásokkal küzd, melyek megoldásában külső segítségre van szüksége. A teljesség igénye nélkül ezen elakadások közé sorolhatók: párkapcsolati problémák, munkahelyi problémák, önbizalomhiány, pályaválasztás, stressz, életvezetés. A pszichológus képes egy objektív, külső nézőpontot biztosítani ezekkel kapcsolatban, illetve segíthet megtalálni a tettek, gondolatok mögötti „miért”-eket, miközben a bizalom, titoktartás és feltétel nélküli pozitív elfogadás jellemzi. Sok ember azzal érvel, hogy erre a barátai is képesek, nekik is kiöntheti a lelkét, tanácsot kaphat problémáira. 

Miben különbözik akkor a pszichológus egy baráttól? Legfőképp a már említett objektivitásban, hiszen egy barátunk mindig elfogult lesz velünk kapcsolatban (gondoljunk csak a szakítások utáni baráti beszélgetésekre, amelyekben mindig a másik fél a hibás és a gyűlölt...); ezen kívül egy pszichológus legalább 5 évig tanulja az ember mentális folyamatait, viselkedésének mozgatórugóit, rejtelmeit. Nagyon fontos különbség továbbá, hogy egy pszichológus soha nem ad konkrét tanácsot (ami aztán vagy működik vagy nem), hanem segíti kliensét a számára legjobb megoldás megkeresésében – ami egy hosszabb-rövidebb ideig tartó önismereti folyamat eredménye.

Ki számomra a "legjobb pszichológus"? Röviden az, akivel megvan a kémia! És ahogy más emberi kapcsolataink során is tapasztaljuk, úgy itt is elmondható, hogy mindenkinek más az "Igazi". Általánosságban elmondható, hogy fontos a kölcsönös szimpátia; fontos, hogy a kliens megbízzon a pszichológusában, és ezáltal fel merje fedni valódi énjét, legmélyebb titkait és félelmeit. 

Vágyi Petra - Sémáink fogságában című könyvének egy idézete jól összefoglalja, hogyan „működnek” a pszichológusok: „Képzeljünk el egy színházat, ahol a játszott darab az életünk története. Halljuk a főhős belső dilemmáit, látjuk, amikor túlreagál valamit, amikor elfut valamilyen kihívás vagy nehézség elől. Megtudjuk, hogyan kapcsolódik másokhoz, mit gondol magáról, hol látja rosszul, torzítva a dolgokat. Azt is megértjük, mindennek mi a múltból eredő oka, hiszen a korábbi felvonásokban megismertük az előzményeket. A páholyból nézve, az egész történetet egyben látva, tudnánk neki segíteni; el tudnánk neki mondani, miben téved, hol torzít, és mire lenne szüksége.”

Ha az autónk elromlik, autószerelőhöz visszük; ha fizikailag betegszünk meg, orvoshoz megyünk; akkor miért éppen a mentális egészségünket ne bízzuk szakemberre?

A következő nagyobb szint a klinikai szakpszichológus képzés, amely az okleveles pszichológus képzésre épül, és esetükben már elmondható, hogy pszichés betegségekkel is foglalkoznak. Többek között feladatuk a mentális betegségek diagnosztizálása és kezelése, valamint klinikai szakvélemény kialakítása. 

Ideje akkor definiálni, mi is az a mentális betegség. Amennyiben a korábban már említett elakadások, a mentális egészséggel kapcsolatos problémák jelentős distresszt, életviteli nehézséget okoznak az egyénnek, akkor beszélhetünk mentális zavarról vagy mentális betegségről. Ide tartoznak többek között a szorongásos zavarok, viselkedészavarok, szerhasználati zavarok, hangulatzavarok, személyiségzavarok. A klinikai szakpszichológusok meghatározott kritériumok mentén diagnosztizálhatják ezeket, a kezelés során pedig bizonyos gyógyszereket is felírhatnak, de a pszichológusok által alkalmazott „beszélgetős terápia” is része a kezelésnek. Azt, hogy valakinél kialakul-e mentális betegség, több tényező befolyásolhatja: genetikai tényezők, pszichés hatások (pl. trauma; gyermekkori hatások), illetve szociális tényezők (pl. környezet; társadalmi-gazdasági helyzet). Fontos ezen a ponton megjegyezni, hogy amennyiben problémánkkal kapcsolatban az adott szakember nem kompetens, úgy az etikai irányelvek alapján köteles máshoz továbbirányítani.

Végül röviden a pszichiáterekről: ők orvosok, akik pszichiátriai szakképesítéssel rendelkeznek, és a mentális betegségek gyógyítását jellemzően gyógyszeres kezeléssel végzik. Ezen kívül a betegek intézményrendszerbe történő fogadását végzik, mentális státuszt készítenek, betegségkategóriába sorolnak (BNO vagy DSM-V alapján). Hozzájuk jellemzően a súlyosabb állapotban lévő páciensek kerülnek.

Mentális egészség világnapja alkalmából: Pozitív pszichológia

A pozitív pszichológia röviden összefoglalva a jóllét és annak elérésének tudományos tanulmányozása. Megjelenése Martin Seligman és Csíkszentmihályi Mihály nevéhez köthető. Olyan népszerű témákkal foglalkozik, mint bölcsesség, boldogság, az élet értelme, hogyan lehet jól lenni stb. A pozitív pszichológia nem mentális betegségekben és patológiákban gondolkozik, hanem a pozitívumokra, erősségekre, képességekre koncentrál. Két fontos fogalma az szubjektív jóllét és a szubjektív élmény (flow).

Mi tehát a szubjektív jóllét, hogyan tudjuk meghatározni? Tulajdonképpen a szubjektív jóllét nem más, mint a személy saját életével kapcsolatos kognitív és affektív értékeléseinek összessége. Alapvető komponensei a gyakori pozitív érzelmek, a negatív érzelmek relatív hiánya, az élettel való általános elégedettségérzet (pl. munka, egészség, család). Az érzelmek kapcsán kihangsúlyozandó, hogy a pozitív és negatív érzelmek egyensúlya a fontos!

Seligman szerint a szubjektív jóllét maga a boldogság, amit három komponensre lehet bontani: pozitív érzelem, elmélyülés és értelem – azaz a boldogság szerinte ebben a három alakban jelenik meg, és ezek mérhetők is. Többféle jóllét létezik tehát, mindenkinek más és más jelenti a jóllétet, boldogságot, ezért nevezzük szubjektívnek. Éppen ezért fontos, hogy ne hasonlítsuk az életünket másokéhoz, és ne is ítélkezzünk mások életmódja felett!

Az éremnek ugyanakkor két oldala van ezúttal is: legújabb kutatások felhívják a figyelmet a túlzó pozitivitás jelenségére. Azt hangsúlyozzák, hogy a pozitív érzelmek átélése sem tekinthető mindig kívánatosnak, adaptívnak. Egyes nézőpontok szerint hat szempontból lehet problémás a túlzott pozitivitás: (1) ha a pozitív érzelmi válasz eltúlzóan intenzív; (2) ha nem illeszkedik a helyzethez, amelyben jelentkezik; (3) ha egy túlságosan szelf-fókuszú pozitív érzelem (pl. büszkeség) nehezíti, hogy a személy másokhoz kapcsolódjon; (4) ha a személy nem képes kontrollálni a pozitív érzéseit; (5) ha a pozitív és negatív érzések közötti váltás váratlan és túl intenzív; (6) ha a személy túl nagy jelentőséget tulajdonít annak, hogy küzdjön a boldogságáért. Ne essünk tehát át a ló túloldalára, ha a pozitivitásról van szó; mint oly sok más esetben, ezúttal is az optimális egyensúly a cél.

Mit nevezünk flow-nak? A flow-élmény egy teljesen összpontosult állapot, mely során az ember figyelmi fókusza egy dologra összpontosít, a motiváció pedig a maximumig fokozódik. Elménk teljesen elmerül abban, amit éppen csinálunk, szinte lebegünk. A flow a koncentráció magas fokát igényli, mely együtt jár a feladatban való elmélyüléssel. A cselekvés tudatossága, az öntudat csökkenése, az idő értékelésének megváltozása jellemzi a folyamatot, mely hatalmas szabadságérzéssel, élvezettel és a beteljesülés érzésével jár. Flow élmény tehát bármilyen helyzetben elérhető, amelyre igaz, hogy a feladat erőfeszítést igénylő az egyén számára (kihívás és képesség egyensúlya); világosak a célok; folyamatos a visszacsatolás; intenzív, fókuszált a figyelem és megvan a tevékenység feletti kontroll. A cél, hogy megtaláljuk saját magunk számára ezt a tevékenységet! Néhány példa: jóga, tanulás, zenélés, meditáció, hegymászás, tánc...a lista végtelen és teljesen egyénfüggő.

A pozitív pszichológia tehát a pszichés jóllétet, a mentális egészséget helyezi előtérbe, aminek megóvása és fejlesztése mindenkinek saját felelőssége. Ne feledjük, manapság már bizonyított tény, hogy amennyiben a lelkünk nincs rendben, az előbb-utóbb fizikai tünetekben is megnyilvánul – gondoljunk csak a stresszre. Éppen ezért lelki erőnlétünk ugyanolyan törődést igényel, mint fizikai erőnlétünk, és a jó hír, hogy valóban fejleszthető! Bagdy Emőke – Pszichofitness című könyvében ír ennek kapcsán a kacagás, kocogás, lazítás, érintés és segítés fontosságáról, melyek úgynevezett „vitalitásgenerátorokként” mind hozzájárulnak jóllétünkhöz.

Mit is jelent ez? Nevessünk minél többet, legyünk fizikailag aktívak, legyen saját magunkra én-időnk, pihenjünk, gondoskodjunk a körülöttünk élőkről - ha máshogy épp nem is tudunk, akkor egy kedves érintéssel. Ezen kívül öntsük ki lelkünket olyanoknak, akikben teljes mértékben megbízunk; ha pedig úgy érezzük, egyedül nem tudunk megbirkózni problémáinkkal, forduljunk szakemberhez segítségért! Ha ezeket betartjuk, biztosak lehetünk benne, hogy sokat teszünk mentális egészségünkért, lelki fittségünkért.

Párkapcsolat, kötődés

Már egészen magzati kortól kedve fizikai és pszichológiai szükségletünk a másokhoz való kapcsolódás, mely egész életünk mozgatórugója lesz, hiszen, mint tudjuk: “az ember társas lény”. Csecsemőkorban még kizárólag az “elsődleges gondozó” (többnyire az anya), aki a gyermek világát alkotja, ám ez a kör az idő előrehaladtával fokozatosan bővül, mígnem - nagyjából kamasz korban - megjelenik az igény a párkapcsolatra.

Minden kapcsolat, még az anya-gyerek kapcsolat is, fokozatos fejlődésen, dinamikán alapul, és nincs ez másképp a párkapcsolatok esetében sem. A pszichológia 4 nagyobb szakaszra tagolja a párkapcsolatok alakulását, melyek mind különböző megoldandó feladatok és konfliktusok forrásai.

Az első szakasz a szimbiózis, egybefonódás, avagy a “rózsaszín köd”. Jellemzően ilyenkor időnk minden percét a választottunkkal töltenénk, többnyire tökéletesnek látjuk az illetőt, minden és mindenki más háttérbe szorul. Ezt követi a második szakasz, az eltávolodás, más néven differenciálódás szakasza. A két félnek, hogy egésszé váljon, össze kell csiszolódnia, ez pedig többnyire egyenlő a konfliktusokkal, vitákkal. Előtérbe kerülnek a másik hibái, már nem látjuk tökéletesnek, esetleg kiderül, nem is ugyanarra vágyunk - például az egyik fél házasságot, gyereket szeretne, a másik viszont (még) nem. Nagyon sok kapcsolat nem éli túl ezt a szakaszt, a legtöbb szakítás ekkor történik. Akik viszont sikeresen túljutnak rajta, megtapasztalhatják az újraközeledést, amely a harmadik szakasz. Jellemzően ilyenkor sikerül közös nevezőre hozni a vágyakat, igényeket, elképzeléseket, ezáltal a kapcsolat újra harmonizálódik, és átlépünk az utolsó, negyedik szakaszba, amely az érett párkapcsolat avagy kölcsönös együttműködés szakasza. 

Az érett párkapcsolat legfontosabb ismérvei az egyenrangúság, tisztelet, kölcsönösség; egymás elfogadása és támogatása, valamint a bizalom. Egy egészséges párkapcsolatban megmarad a “te” meg az “én”, akik harmonikusan működtetik, alkotják a “mi”-t. Azaz nincs teljes egybeolvadás, függés, birtoklás. Normális ugyanakkor, ha időnként vannak konfliktusok, viták.

Amennyiben képesek vagyunk a biztonságos kötődésre, azaz kora gyermekkorban nem szenvedtünk kapcsolati sérüléseket, úgy képesek vagyunk az egészséges párkapcsolat kialakítására. Ha azonban traumákat hordozunk (pl. anyától való elszakadás / elszakítás; nem megfelelő gondozás), akkor felléphet a túlzott ragaszkodás, vagy épp ellenkezőleg, az elutasítás veszélye. Előbbi esetben az egyén rendkívül sérülékeny lesz egy esetleges szakítás során, és mindent megtesz, hogy ezt elkerülje: igyekszik a másik felet birtokolni, kontrollálni, ennek következtében gyakoriak a féltékenységi jelenetek, gondolatok. Amennyiben viszont az egyik fél a sérülései nyomán elutasítóvá válik (mint védekezési mechanizmus), úgy jellemzően nem fogja igazán közel engedni magához érzelmileg a párját, ennek pedig az egyik “legjobb” módja, ha több felszínes kapcsolatot tart fent, ezzel elkerülvén, hogy igazán érzelmileg bármelyikbe is belemélyedjen és netán sérüljön. Könnyen belátható, hogy két, kötődési mintázatában sérült egyén, egy bizonytalanul kötődő (túlzottan ragaszkodó) és egy elkerülő találkozása igazi párkapcsolati zsákutcához, katasztrófához vezethet! Mindkét félnek csak és kizárólag egy biztonságosan kötődő, érzelmileg érett ember mellett van esélye harmonikus párkapcsolatra.

Akkor ez azt jelenti, hogy ha gyermekkorban sérültek a kapcsolati mintáink, örökre búcsút mondhatunk a normális párkapcsolatnak? Szerencsére van kiút, ugyanis pszichológus segítségével gyógyíthatóak a kötődési sebek, változhatnak rosszul működő, téves sémáink, felismerhetjük káros automatizmusainkat, nőhet az önismeretünk!

Tudásbázis

A kötődéselmélet egy angol pszichiáter, John Bowlby nevéhez fűződik, aki szerint velünk született igényünk, késztetésünk van a kötődésre. Az újszülött sírással, nevetéssel, gügyögéssel próbálja felhívni az anya figyelmét, ezáltal biztosítani a létszükségletű figyelmet és a kontaktust maga számára. Ebben a korai kapcsolatban az anya erre adott válasza, válaszkészsége a másik kritikus tényező, hiszen a biztonságos kötődés csak megfelelő anyai válasz esetén alakul ki a csecsemőben. Fontos megjegyezni, hogy ez nem tökéletes, hanem “elég jó” anyát jelent és feltételez.

Később ebből kiindulva Mary Ainsworth volt az, aki leírta az ún. kötődési mintázatokat az Idegen Helyzet Teszt eredményeit alapul véve. Eszerint minden gyermek a következő 4 kötődési minta egyikébe sorolható be:

1. Biztonságos kötődés: a gyermek anyja jelenlétében bátran indul felfedezésre, azonban amint az anya távozik, nyugtalanság jeleit mutatja, idegen személy pedig nem képes megvigasztalni. Az anya visszatértekor láthatóan örül neki, jelenlétében újra megnyugszik. Tehát a kötődési rendszer ilyen esetben jól működik, a gyerek veszélyesnek ítélt helyzetben az anyját hívja, nem tolerálja az idegen helyen való egyedüllétet és hangot ad kétségbeesésének. Felnőttként a biztonságosan kötődő egyén képes érzelmileg közel kerülni, megbízni másokban. Nem aggasztja az egyedüllét, ugyanakkor az intimitás sem esik nehezére, továbbá pozitív színben látja saját magát és partnerét is.

2. Bizonytalan-Elkerülő kötődés: a gyermek sem az anya távozására, sem az idegen ember jelenlétére, sem az anya visszatérésére nem reagál. Ez esetben tehát hiányzik a biztonságos kötelék anya és gyermeke között. Általában ezek a gyerekek is ugyanolyan stresszt élnek meg az anya távozásakor, ám megtanulják nem kimutatni érzelmeiket, hiszen korábban is azt tapasztalták, hogy nem jutottak vele eredményre (azaz vélhetően nem megfelelő az anyai válaszkészség). Felnőttként nem igényelnek szoros, intim kapcsolatokat, sokkal fontosabb számukra a függetlenség, önállóság. Nem engedik magukhoz érzelmileg közel partnerüket, és gyakran kevésbé pozitív színben látják a másik felet, mint saját magukat.

3. Bizonytalan-Ambivalens kötődés: a gyermek már az anya jelenlétében is nyugtalan, nehéz lecsillapítani, nem merül el semmilyen tevékenységben, nem fedezi fel a teret. Ennek hátterében vélhetően az áll, hogy a gyermek nem tekinti az anyát biztonságos háttérnek, akihez vissza tud térni veszély esetén, így inkább nem kockáztat. Az anya távozására nagyon rosszul reagál, ugyanakkor a visszatérése is alig tudja megnyugtatni. A viselkedés hátterében legtöbbször az anya kiszámíthatatlansága áll, azaz az anya nem a gyermek jelzései, hanem saját belső lelki állapota függvényében reagál gyermeke szükségleteire. Felnőttként ez esetben a kapcsolati szorongás a jellemző, azaz a bizonytalan-ambivalens kötődési mintával rendelkező személy szeretne minél közelebb kerülni a másikhoz, birtokolni szeretné párját. Könnyen alakul ki náluk függőség a partnertől, teljes figyelmet és válaszkészséget várnak el. Gyakran kérdőjelezik meg saját értékességüket, féltékenyek, és magukat hibáztatják, ha a partner viselkedése nem az elvártak szerint alakul.

4. Dezorganizált kötődés: ez esetben a kötődési rendszer teljesen szétesett, nem létezik. Többnyire súlyos elhanyagolás, bántalmazás következtében alakul ki. A gyermek számára az anya egyszerre lehet a félelem és a megnyugvás forrása, viselkedése ezáltal szabálytalan, rendszertelen, gyakran autoagresszív. Felnőttként általában vágynak a bensőséges kapcsolatra, ám kényelmetlen számukra másokhoz közel kerülni, sérüléseik nyomán nehezen tudnak bízni más emberekben. Gyakran úgy gondolják, nem érdemlik meg a törődést, érdemtelenek partnerük válaszkészségére.