Gyász és gyászfeldolgozás

Sajnos előbb-utóbb kivétel nélkül mindannyian megtapasztaljuk a gyász fájdalmát, így fontos beszélni róla.

Definíciója szerint „a gyász az a folyamat, amelynek során a gyászoló átdolgozza a veszteséget, hogy képes legyen integrálni az új realitást az életébe és képes legyen folytatni életét az elhunyt nélkül.” Tehát a folyamat során átdolgozás és elfogadás történik, azonban a gyász mindig egyéni reakcióformákat mutat! Nincsen „jó gyász” és „rossz gyász”, mindenki a maga módján küzd meg a folyamattal, amely többé-kevésbé hasonló szakaszokból áll. Általában a sokk-tudatosulás-elfogadás hármas felosztást, vagy az elutasítás-düh-alkudozás-depresszió-belenyugvás ötös felosztást említi a szakirodalom. A valódi lényeg azonban mindig a középső szakasz, a hiány realitásával való szembesülés és az azzal való megküzdés! Természetesen a szakaszok között vannak átfedések, illetve oda-vissza mozgás jellemző – vannak jobb, majd újra nehezebb időszakok.

Mikor érdemes szakemberhez fordulni? Nagy általánosságban akkor, ha a gyászoló úgy érzi, segítséggel könnyebben menne az átdolgozás, elfogadás folyamata – ártani semmiképpen sem árt a szakértő segítség! Mikor kell szakemberhez fordulni? Úgynevezett komplikált gyász esetén már mindenképpen fontos a segítség igénybevétele, preventív jelleggel is.

A komplikált gyász többféle módon nyilvánulhat meg, melyeket az alábbiakban igyekszem röviden összefoglalni. Először is időtartam alapján a krónikus vagy a késleltetett gyász tartozik ide. Krónikus gyász általában akkor fordulhat elő, ha a gyászolónak nagyon szoros, dependens kapcsolata volt az elhunyttal, ilyenkor gyakori a társas beszűkülés, illetve az ún. „mumifikáció” (azaz pl. az elhunyt szobájának érintetlenül hagyása; megterítés az asztalnál az elhunytnak stb.). Késleltetett gyászról akkor beszélünk, amikor a tipikus gyászreakciók gátoltak – többnyire akkor fordul elő, ha a kapcsolat az elhunyttal ambivalens volt, esetleg a gyászoló a saját fájdalma megélése helyett másokat támogat. Intenzitás alapján bagatellizációról akkor beszélhetünk, ha az első reakció pl. a megkönnyebbülés vagy, ha egyáltalán nincs szomorúság a gyászolóban. Ilyenkor az illető kerüli, hárítja a veszteséggel kapcsolatos helyzeteket; életvitele a szokásos módon folytatódik, sőt, akár még fokozódhat is az aktivitása. Ennek ellentéte a hipertrofikus gyász, mely jellemzően hirtelen halál esetén tapasztalható, amire a gyászoló nem volt felkészülve. Ezesetben a gyász kezdeti tünetei a szokásosnál intenzívebben jelennek meg. Szintén figyelmet igényel, amikor a gyász tünetei torzultan jelennek meg, azaz különböző testi és pszichés betegségek formájában (pl. szív- és érrendszeri betegségek; addikciók; disszociatív állapotok; pánik- vagy kényszerbetegség).

Összességében a komplikált gyász nagyon hasonló tüneteket mutat a major depresszív epizóddal, fontos azonban a kettőt elkülöníteni, mely klinikai szakpszichológus hatáskörébe tartozó feladat.

Van néhány olyan tényező, amely hajlamosíthatja az egyént a komplikált gyászra: a veszteség váratlansága és/vagy erőszakossága; dependens vagy ambivalens kapcsolat az elhunyttal; korábbi traumák, veszteségek megléte; társas támogatás hiánya; rossz testi-lelki egészség. Tehát különösen fontos odafigyelni a gyermeküket elvesztő szülőkre, az idős özvegyekre, illetve azon esetekben, amikor erőszakos halál vagy öngyilkosság történt. Ilyenkor már prevenciós jelleggel megelőzhető a komplikált gyász kialakulása, így érdemes minél előbb segítséget kérni!

Hogyan élik meg a gyermekek a gyászt? A gyermekek a fájdalmat, veszteséget ugyanúgy átélik, azonban a gyász megjelenési formája, a gyászra adott reakció más lehet. Náluk különösen jellemző a változékonyság a szakaszokban: egyszer úgy viselkednek, mintha mi sem történt volna, utána pedig megélik a fájdalmat, szomorúak, dühösek. Azonban nem tudnak hosszú távon szenvedést okozó állapotban maradni, ezt ne „várjuk” tőlük.

Bizonyos kor alatt a gyermekek kevésbé fejezik még ki az érzéseiket, azonban ettől függetlenül ugyanúgy szükségük van a gyászról való beszélgetésre. Akinek van gyereke, biztosan tudja, hogy már a beszéd megjelenése előtt is, azaz pre-verbális korban, milyen veszteséget tudnak megélni pl. kedvenc alvókájuk elvesztése esetén; később pedig egy esetleges óvónéni váltás, ovis barát elköltözése is komoly veszteségként hathat. Általában probléma ezekből akkor származik, ha a gyerek életében egyszerre több veszteség jelenik meg. A legfontosabb a gyermekek számára ilyenkor a környezet stabilitása, a napi rutinjuk megtartása, ugyanis ez adja számukra a biztonságérzetet!

Egy 3-6 éves gyermek számára még nem visszafordíthatatlan a halál, számukra még elképzelhető, hogy valaki csak „kicsit hal meg” vagy csak átmenetileg, illetve az álommal, elutazással azonosítják. Ebben a korban óvatosan kell bánni az olyan szépítésekkel, mint pl. „Nagymama elaludt, és többet nem kel fel.”, mert könnyen fog halálként gondolni az elalvásra ezután. A kisiskolások általában már értik a halál tényét, képesek élőt és holtat elkülöníteni, azonban könnyebb még számukra, ha a halált kivetítik egy személyre – pl. a kaszás. 10 éves kor körül a gyerekek már tudják, hogy a halál a testi működés végleges és visszafordíthatatlan megszűnése; majd kamaszkorban a halálról való felfogásuk, gondolkodásuk már megegyzik a felnőttekével.

Összefoglalva elmondható, hogy a gyermekeket nem kell (nem is lehet) megvédeni a gyásztól, hanem segíteni kell őket, hogy adott életkoruknak, értelmi szintjüknek megfelelően megértsék, és megküzdjenek a veszteséggel. Fontos tehát beszélni a gyerekkel a gyászról, a halálról! A szülő saját viselkedése minta számukra az érzelmek kifejezésében, a gyász megélésében, így az adaptív szülői modell a legnagyobb segítség a gyereknek.

Végül néhány tanács, hogyan beszélgessünk gyermekünkkel a halálról és a gyászról:

• Ne gondoljuk, hogy ezt valaki másnak kellene megtennie, aki tőlünk képzettebb vagy ügyesebb! A gyerekeknek a hozzájuk közelállókban van elsősorban bizalmuk, nem pedig szakemberekben.
  
• Nincs konkrét recept, sem speciális technika, amivel garantáltan eredményesek lehetnénk.
  
• Ne várjunk egy mindent elsöprő nagy beszélgetésre, kezdjük el apró lépésekben!
  
• Legyünk őszinték, de szeretettel teljesek!
  
• A gyermek nyelvén, számára érthetően beszéljünk, használjunk nagyon egyszerű szavakat, rövid magyarázatokat!
  
• Legyünk nyitottak a gyermek kérdéseire, és bátorítsuk is őket kérdések feltevésére!
  
• Ne ragaszkodjunk elképzelt mondanivalónkhoz, arra válaszoljunk, amire a gyermek valóban kíváncsi!
  
• Legyünk tekintettel a gyermek befogadó kapacitására! Egy kisgyerek egyszerre kevés új információt képes feldolgozni.
  
• Jelezzük, hogy az érzelmek kifejezése, legyen az sírás, szomorúság vagy akár düh, normális!
  
• Kisebb gyermekeknél használhatunk a természetből vett hasonlatokat, példákat: kisebb állatok halálát, növények pusztulását véve alapul. 
  
• Merjük bevallani, ha valamiben mi magunk sem vagyunk biztosak - legyünk hitelesek!
  
• Nem csak az számít, mit mondunk el, hanem az is, hogy hogyan. A legfontosabb, hogy a gyermek szeretetet és biztonságot érezzen a beszélgetés során.