Párkapcsolat, kötődés

Már egészen magzati kortól kedve fizikai és pszichológiai szükségletünk a másokhoz való kapcsolódás, mely egész életünk mozgatórugója lesz, hiszen, mint tudjuk: “az ember társas lény”. Csecsemőkorban még kizárólag az “elsődleges gondozó” (többnyire az anya), aki a gyermek világát alkotja, ám ez a kör az idő előrehaladtával fokozatosan bővül, mígnem - nagyjából kamasz korban - megjelenik az igény a párkapcsolatra.

Minden kapcsolat, még az anya-gyerek kapcsolat is, fokozatos fejlődésen, dinamikán alapul, és nincs ez másképp a párkapcsolatok esetében sem. A pszichológia 4 nagyobb szakaszra tagolja a párkapcsolatok alakulását, melyek mind különböző megoldandó feladatok és konfliktusok forrásai.

Az első szakasz a szimbiózis, egybefonódás, avagy a “rózsaszín köd”. Jellemzően ilyenkor időnk minden percét a választottunkkal töltenénk, többnyire tökéletesnek látjuk az illetőt, minden és mindenki más háttérbe szorul. Ezt követi a második szakasz, az eltávolodás, más néven differenciálódás szakasza. A két félnek, hogy egésszé váljon, össze kell csiszolódnia, ez pedig többnyire egyenlő a konfliktusokkal, vitákkal. Előtérbe kerülnek a másik hibái, már nem látjuk tökéletesnek, esetleg kiderül, nem is ugyanarra vágyunk - például az egyik fél házasságot, gyereket szeretne, a másik viszont (még) nem. Nagyon sok kapcsolat nem éli túl ezt a szakaszt, a legtöbb szakítás ekkor történik. Akik viszont sikeresen túljutnak rajta, megtapasztalhatják az újraközeledést, amely a harmadik szakasz. Jellemzően ilyenkor sikerül közös nevezőre hozni a vágyakat, igényeket, elképzeléseket, ezáltal a kapcsolat újra harmonizálódik, és átlépünk az utolsó, negyedik szakaszba, amely az érett párkapcsolat avagy kölcsönös együttműködés szakasza. 

Az érett párkapcsolat legfontosabb ismérvei az egyenrangúság, tisztelet, kölcsönösség; egymás elfogadása és támogatása, valamint a bizalom. Egy egészséges párkapcsolatban megmarad a “te” meg az “én”, akik harmonikusan működtetik, alkotják a “mi”-t. Azaz nincs teljes egybeolvadás, függés, birtoklás. Normális ugyanakkor, ha időnként vannak konfliktusok, viták.

Amennyiben képesek vagyunk a biztonságos kötődésre, azaz kora gyermekkorban nem szenvedtünk kapcsolati sérüléseket, úgy képesek vagyunk az egészséges párkapcsolat kialakítására. Ha azonban traumákat hordozunk (pl. anyától való elszakadás / elszakítás; nem megfelelő gondozás), akkor felléphet a túlzott ragaszkodás, vagy épp ellenkezőleg, az elutasítás veszélye. Előbbi esetben az egyén rendkívül sérülékeny lesz egy esetleges szakítás során, és mindent megtesz, hogy ezt elkerülje: igyekszik a másik felet birtokolni, kontrollálni, ennek következtében gyakoriak a féltékenységi jelenetek, gondolatok. Amennyiben viszont az egyik fél a sérülései nyomán elutasítóvá válik (mint védekezési mechanizmus), úgy jellemzően nem fogja igazán közel engedni magához érzelmileg a párját, ennek pedig az egyik “legjobb” módja, ha több felszínes kapcsolatot tart fent, ezzel elkerülvén, hogy igazán érzelmileg bármelyikbe is belemélyedjen és netán sérüljön. Könnyen belátható, hogy két, kötődési mintázatában sérült egyén, egy bizonytalanul kötődő (túlzottan ragaszkodó) és egy elkerülő találkozása igazi párkapcsolati zsákutcához, katasztrófához vezethet! Mindkét félnek csak és kizárólag egy biztonságosan kötődő, érzelmileg érett ember mellett van esélye harmonikus párkapcsolatra.

Akkor ez azt jelenti, hogy ha gyermekkorban sérültek a kapcsolati mintáink, örökre búcsút mondhatunk a normális párkapcsolatnak? Szerencsére van kiút, ugyanis pszichológus segítségével gyógyíthatóak a kötődési sebek, változhatnak rosszul működő, téves sémáink, felismerhetjük káros automatizmusainkat, nőhet az önismeretünk!

Tudásbázis

A kötődéselmélet egy angol pszichiáter, John Bowlby nevéhez fűződik, aki szerint velünk született igényünk, késztetésünk van a kötődésre. Az újszülött sírással, nevetéssel, gügyögéssel próbálja felhívni az anya figyelmét, ezáltal biztosítani a létszükségletű figyelmet és a kontaktust maga számára. Ebben a korai kapcsolatban az anya erre adott válasza, válaszkészsége a másik kritikus tényező, hiszen a biztonságos kötődés csak megfelelő anyai válasz esetén alakul ki a csecsemőben. Fontos megjegyezni, hogy ez nem tökéletes, hanem “elég jó” anyát jelent és feltételez.

Később ebből kiindulva Mary Ainsworth volt az, aki leírta az ún. kötődési mintázatokat az Idegen Helyzet Teszt eredményeit alapul véve. Eszerint minden gyermek a következő 4 kötődési minta egyikébe sorolható be:

1. Biztonságos kötődés: a gyermek anyja jelenlétében bátran indul felfedezésre, azonban amint az anya távozik, nyugtalanság jeleit mutatja, idegen személy pedig nem képes megvigasztalni. Az anya visszatértekor láthatóan örül neki, jelenlétében újra megnyugszik. Tehát a kötődési rendszer ilyen esetben jól működik, a gyerek veszélyesnek ítélt helyzetben az anyját hívja, nem tolerálja az idegen helyen való egyedüllétet és hangot ad kétségbeesésének. Felnőttként a biztonságosan kötődő egyén képes érzelmileg közel kerülni, megbízni másokban. Nem aggasztja az egyedüllét, ugyanakkor az intimitás sem esik nehezére, továbbá pozitív színben látja saját magát és partnerét is.

2. Bizonytalan-Elkerülő kötődés: a gyermek sem az anya távozására, sem az idegen ember jelenlétére, sem az anya visszatérésére nem reagál. Ez esetben tehát hiányzik a biztonságos kötelék anya és gyermeke között. Általában ezek a gyerekek is ugyanolyan stresszt élnek meg az anya távozásakor, ám megtanulják nem kimutatni érzelmeiket, hiszen korábban is azt tapasztalták, hogy nem jutottak vele eredményre (azaz vélhetően nem megfelelő az anyai válaszkészség). Felnőttként nem igényelnek szoros, intim kapcsolatokat, sokkal fontosabb számukra a függetlenség, önállóság. Nem engedik magukhoz érzelmileg közel partnerüket, és gyakran kevésbé pozitív színben látják a másik felet, mint saját magukat.

3. Bizonytalan-Ambivalens kötődés: a gyermek már az anya jelenlétében is nyugtalan, nehéz lecsillapítani, nem merül el semmilyen tevékenységben, nem fedezi fel a teret. Ennek hátterében vélhetően az áll, hogy a gyermek nem tekinti az anyát biztonságos háttérnek, akihez vissza tud térni veszély esetén, így inkább nem kockáztat. Az anya távozására nagyon rosszul reagál, ugyanakkor a visszatérése is alig tudja megnyugtatni. A viselkedés hátterében legtöbbször az anya kiszámíthatatlansága áll, azaz az anya nem a gyermek jelzései, hanem saját belső lelki állapota függvényében reagál gyermeke szükségleteire. Felnőttként ez esetben a kapcsolati szorongás a jellemző, azaz a bizonytalan-ambivalens kötődési mintával rendelkező személy szeretne minél közelebb kerülni a másikhoz, birtokolni szeretné párját. Könnyen alakul ki náluk függőség a partnertől, teljes figyelmet és válaszkészséget várnak el. Gyakran kérdőjelezik meg saját értékességüket, féltékenyek, és magukat hibáztatják, ha a partner viselkedése nem az elvártak szerint alakul.

4. Dezorganizált kötődés: ez esetben a kötődési rendszer teljesen szétesett, nem létezik. Többnyire súlyos elhanyagolás, bántalmazás következtében alakul ki. A gyermek számára az anya egyszerre lehet a félelem és a megnyugvás forrása, viselkedése ezáltal szabálytalan, rendszertelen, gyakran autoagresszív. Felnőttként általában vágynak a bensőséges kapcsolatra, ám kényelmetlen számukra másokhoz közel kerülni, sérüléseik nyomán nehezen tudnak bízni más emberekben. Gyakran úgy gondolják, nem érdemlik meg a törődést, érdemtelenek partnerük válaszkészségére.